A küsz

Előfordulása

Európában a déli félszigetek kivételével mindenütt honos, folyókban, tavakban egyaránt. Vízfelszíni hal.

Alfaja

• Alburnus alburnus charusini (Petrov, 1926)

Megjelenése

Teste nyúlánk, oldalról lapított, szája felső állású. Háta csillogó kékeszöld, oldala, hasa ezüstösen csillogó, úszói közül a hát- és farokúszó szürke, a többi fehér. Az úszók töve pirosas.

Növekedése

Törpe hal. Az első évben 3-6, a 2. évben 6-11, a 3. évben 9-15, a 5. évben 13-19, az 5. évben 15–20 cm nagyságú. A 20 cm-es példány már ritka.

Életmódja

Planktont, élőbevonatot, rovarokat, lárvákat fogyaszt.

Szaporodása

Áprilistól júniusig egyedenként változóan több szakaszban ívik. A parti növényzet vagy kövek közé, csoportokban rakja ikráját a néhány cm-es vízbe. 2-3 évben ivarérett. Ikrája 1-1,2 mm átmérőjű. Nőstényenként 1000-1500 darabot rak évente.

Gazdasági jelentősége

A nemes ragadozók fontos, kárt nem okozó táplálékhala. Pikkelyeiből gyöngyházfesték készíthető (guanidin-kristály szuszpenzió).

Horgászati jelentősége

Tömeges előfordulása miatt fontos, de nem túl ellenálló csalihal. Csontkukaccal, házi léggyel fogják elsősorban. Fogása nem esik korlátozás alá.

A naphal

Előfordulása

Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti része, Kanadától egészen Floridáig, de már nagyon sok helyre betelepítették. Magyarországon a tiszta, álló vagy lassú folyású vizek növényzettel benőtt, iszapos vagy homokos medrű szakaszain található.

Megjelenése

A kifejlett hal testhossza 17-18 centiméter. Magas, oldalról lapított teste van. Kettős hátúszója teljesen egybeolvadt. Mellúszói viszonylag nagyok. Szája kicsiny, félig felső állású. Szeme a fejhez képest nagy. Fésűs pikkelyei közepes nagyságúak. A naphal színpompája csak a kifejlett állatokon szembetűnő. A felnőtt állatok háta olajbarna, az oldalak csillogását az egymást váltó narancsvörös, kék és zöld foltok okozzák. Fején a szem alatt csillogó kékeszöld csíkokat találunk. Kopoltyúfedőjének bőrfüggelékén egy élénk narancsvörös és egy nagyobb fekete foltot visel. Az úszók sárgás színűek, a hátúszó lágy részén és a farokúszó feketén foltozott.

Életmódja

Tápláléka igen változatos, planktonrákokon kívül nagy mennyiségű szúnyoglárvát és más halak ikráját és lárváját is elfogyasztja. Áldozatait a 20-30 cm-es mélységű vizekben keresgéli.

Szaporodása

A naphal ívási ideje május második fele és június, A hím ilyenkor feltűnő színeket ölt A sekély, homokos vagy köves aljzatú ívóterületre először a hímek érkeznek és egymáshoz viszonylag közel megkezdik a „fészkek” építését. Ezek a fészkek egyszerű gödrök, melyek átmérője körülbelül a hím testhosszának kétszerese. Igyekszik minden ellenséget távol tartani és úszóinak állandó mozgásával biztosítani az ikra fejlődéséhez szükséges oxigéndús vizet.

Szükség is van a védelemre, hiszen a lerakott ikrák száma legfeljebb 3000 db lehet. Az 1 mm-es átmérőjű ikraszemek egyébként a gödörben lévő apróbb kavicsokra, gyökér- és vízinövény darabokra tapadnak. Kikelésükhöz 2-3 napra van szükség a víz hőmérsékletétől függően. Ivarérettségüket 2-3 éves korukra érik el.

A márna

Előfordulása

Gyors vizű folyók lakója, homokos, kavicsos, márgás agyagos fenéken érzi jól magát.

Megjelenése

Kifejlett példányai testhossza 40-50 centiméter, de 70 centinél hosszabbra is megnőhet. Megnyúlt, nagyjából hengeres testű hal, de a feje fölülről, a farokrésze oldalról enyhén lapított.

Életmódja

Tápláléka férgek, rovarlárvák, csigák és egyéb gerinctelen állatok mellett, jelentős arányban tartalmaz növényi anyagokat is. A késő ősszel lehűlő vizekben kis méretű halakat is elfogyaszt.

Szaporodása

3-4 éves korában válik ivaréretté. Ívása május-júniusra esik, egy-egy nőstény 3-15 ezer 2 mm átmérőjű, sárgás ikrát rak, mely jól ragad a meder kavicsához, kövéhez. Ikrája mérgező.

A kecsege

Előfordulása

A Fekete-tenger, az Azovi-tenger, a Kaszpi-tenger vízgyűjtő területén, az Északi Jeges-tengerbe ömlő folyók közül az Ob-Irtisz-Jenyiszej vízrendszerében honos. A Dunában és nagyobb mellékfolyóiban egészen Bajorországig előfordul.

Megjelenése

Testhossza az 1 métert is elérheti, testtömege 6-7 kilogramm közötti. 11-17 hátvértje megnyúlt, hátrafelé irányuló hegyben végződik. A 60-70 apró oldalvért tetőcserép módjára fedi egymást; a hasvértek száma 10-18. Teste karcsú, orra keskeny, hosszú, gyengén felfelé hajló. Négy rojtozott bajuszszála viszonylag hosszú, lesimítva eléri a felső ajkat. Mellúszója nagy és erős, a hátúszó a farokhoz közel, a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A testének nagyobb része sötétbarna, szürkésbarna vagy feketésbarna, esetleg zöldes vagy kékes árnyalattal. A hasa sárga vagy vörhenyes fehér színű. Vértjei elefántcsont színűek.

Életmódja

A homokban, iszapban élő rovarlárvákkal, apró csigákkal, kishalakkal és növényi törmelékkel táplálkozik. Télre a kecsegék nagy csapatokban a meder mélyebb gödreibe húzódnak. Az ivarérettséget a hímek 4-5, a nőstények csak 5-6 éves korban érik el.

Szaporodása

Május-júniusban az áramló vízben kavicspadokon ívik. Egy-egy ikrás életkorától függően 5000-100.000 darab szürkésfehér színű ikrát rak, átmérőjük ~ 1,5-2,0 mm. A lárvák 4-5 nap alatt kelnek ki és megkezdik a Fekete-tenger felé vándorlást, de a tengert nem érik el, visszafordulnak. Ezt a vándorlási formát "imitált migratio"-nak hívják. A kecsege a régmúltban tengeri hal volt, és ennek bélyegeit a mai napig is hordozza.

A compó

Előfordulása

Európában, Szibéria egy részén és Anatóliában lévő síkvidéki, lassú áramlású, iszapos medrű folyók és állóvizek és mocsarak lakója. Magyarország állóvizeiben gyakori.

Megjelenése

A compó hosszúsága átlagosan 20-30 centiméter, legfeljebb 60 centiméter (7.5 kilogramm súllyal). A compó teste zömök, erőteljes felépítésű, magas faroknyéllel. Szája kicsi, csúcsba nyíló, mindkét szájzugon egy-egy rövid bajuszszál lóg. Szemei kicsinyek. Garatfogai egysorosak, 4.(5)-5 Pikkelyei aranysárgák és nagyon aprók (az oldalvonal mentén 95-100 található), a vastag, nyálkás bőrbe mélyen beágyazódtak. A hátúszót 12-13, a farok alatti úszót 9-11 sugár támasztja, valamennyi úszó lekerekített. A hím hasúszói megnyúltak, rajtuk a 2. sugár megvastagodott. A farokúszó gyengén öblösen bemélyedő szélű. Háta többnyire sötétzöld vagy sötétbarna, oldala világosabb, sárgarézfényű, hasoldala pedig sárgásfehér.

Életmódja

A compó túlnyomórészt lassan folyó vizekben, valamint sűrű növényállományokkal benőtt, iszapos fenékű, sekély, melegebb vizű tavakban él. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. Az iszapban keresgéli szúnyoglárvákból, férgekből és csigákból álló táplálékát, de növényeket is fogyaszt. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárga és piros színváltozata is előfordul.

Szaporodása

2-3 évesen válnak ivaréretté. Május-júniusban ívik. 200-300 000, 1 milliméter átmérőjű ikrát rak, ezek rátapadnak a vízinövényekre. A kelési idő körülbelül 20 Celsius-fokos vízhőmérséklet mellett körülbelül 3 napba tellik. A frissen kelt, 4-5 milliméteres lárvák fején ragadós mirigy van, ezzel tapadnak meg a vízinövényeken, amíg szikzacskójukat felélik.

A ponty

Elterjedés

Pontyok egy tóban

Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.

Kárpát-medence

Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)^[1] Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter.

A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.

A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.

A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.

A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.

Hasznosítása

Koi díszpontyok

A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.

Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.

A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.

Az angolna

Megjelenése

Kígyószerű alakja, megnyúlt feje a kifejlett példányokra egyértelműen jellemző. Hazai halaink közül testfelépítése egyikkel sem téveszthető össze. Nálunk az 1960-as évektől telepítették. Az angolnát jó húsminősége jelentős exportcikké is tette. Mára azonban úgy tűnik, a telepítésekkor nem vették kellőképp figyelembe a faj ökológiai igényeit, ezért sok őshonos halfajunk jelentős táplálékkonkurensévé vált, másrészt az oxigénhiányra és parazitás fertőzésekre való érzékenysége miatt nagy részük ki is pusztult (például Balaton 1991-92). Átlagos mérete 60-70 cm és 1,2 kg.

Hagyományos vándorlása

A természetes környezetében élő angolna a katadrom vándorlás közismert tankönyvi példája. A kizárólagos Sargasso-tengeri ikrázás és az azt követő kikelés után az angolna lárvái hosszú utat tesznek meg részben a Golf-áramlat segítségével Európa felé, részben az amerikai kontinenshez. Az ikrából először a kb. 0,5 cm-es protoleptocephalus lárva kel ki, amely vándorlás közben alakul át 5 cm-es fűzfalevél alakú leptocephalus lárvává. Ebből a lárvából a parti vizeket elérve kb. 7 cm-es „üvegangolna” lesz. Ez az átalakulási lépés jelentős ökofiziológiai változással jár. A tengeri lárvaformák a tengervízhez képest hipozmotikusak, a táplálékkal és a testfelületen beáramló elektrolitok ellen, a kopoltyú kloridsejtjeinek aktív ionkiválasztásával reagálnak. Az édesvízbe kerülve azonban az új környezethez képest a testfolyadék hiperozmotikus szabályozására van szükség, amit azzal érnek el, hogy az átalakulás során a kloridsejtek transzportfolyamatai megfordulnak.

Az üvegangolnák felvándorolnak a folyókba és ott kifejlett „sárga angolnákká” alakulnak. Későbbi élőhelyeikre (a kontinens belsejébe) természetes, hosszú vándorlással kerülnek. (Az ember azonban manapság jelentős részüket – a vándorló ivadék tengeri folyótorkolatoknál történt lehalászása után – tavakba telepíti.) Az átalakulás itt is tovább folytatódik, az élettértől függően „hosszúfejű” mindenevő, vagy „szélesfejű” ragadozó alakokká különülnek el. Itt, az édesvizekben 2-20 évet tölthetnek. Az ivarérettség ismét mélyreható változásokkal jár: táplálkozásukat beszüntetik, bélrendszerük felszívódik, gonádjaik kifejlődnek, hátoldaluk sötétté, hasi részük világossá válik. Ezt a formát „ezüstangolnának” nevezzük. Ekkor újra elindulnak a Sargasso-tengeri ívóhelyük felé. Az ikrázás körülményeiről keveset tudunk, de valószínűleg néhány száz méteres mélységben történik. A faj érdekes vándorlási és szaporodási szokásainak oka feltehetőleg a földtörténeti kontinensvándorlásokkal hozható összefüggésbe. Az elképzelések szerint az ősi ívóhely az afrikai és dél-amerikai kontinens között helyezkedhetett el, ami fokozatosan „vándorolt” mai helye felé, ezt pedig a halak is követték. Másrészről az is feltehető, hogy az állatok az európai partoktól képtelenek megtenni ezt a hosszú utat ívóhelyükhöz, ezért a szaporulatot minden évben az amerikai kontinensről visszatérő állatok adják.

Az angolna rendszertani helye

Az angolna az angolnaalkatúak (Anguilliformes) rendjébe és az angolnafélék (Anguillidae) családjába tartozik. A rendhez tartozó fajok hasi úszói hiányoznak, testük megnyúlt. Áttetsző leptocephalus lárváik a kifejlett állatoktól jelentősen eltérnek. Pikkelyeik nagyon aprók vagy hiányoznak. Úszóhólyagjuk ősi típusú, az előbéllel légjárat köti össze. Az angolnafélék családjához mérsékelt övi vagy szubtrópusi tengeri és onnan édesvizekbe vándorló fajok tartoznak. Testük jellegzetesen megnyúlt, hengeres, kígyószerű. Háti, hasalatti és farokúszójuk összeolvadt. Vándorlásuk, ívásuk és a lárvák fejlődése egyedi módon megy végbe.